Pihenés Európa határán

Eredeti terveim között nem szerepelt, hogy a Körképen is beszámolok nyaralásomról, mégpedig három okból: 1. nem igazán vág a profilunkba, 2. nem igazán „egzotikus” helyszínről van szó, 3. nem vagyok egy nagy utazó, tehát valószínűleg olvasóink nagyobb hányada jobban ismeri Törökországot nálam. Végül mégis úgy döntöttem, hogy röviden elmesélem, ezt pedig két okból: 1. helyenként ingergazdag út volt, 2. a fényképeim megosztása után többen is hívtak, hogy számoljak be, milyen volt, ugyanis úgy néz ki, idén Törökország a „sláger”.

Tényleg nem szeretnék egy hagyományos úti beszámolóba belemenni, abból van számtalan a neten, inkább csak telegrafikus stílusban vágtatnék végig a Törökországban töltött 11 napon, rámutatva az érdekesebb élményekre, meglátásokra.

Törökország orrvérzésig

Lehet hogy csak a véletlen műve, de lépten-nyomon olyan ismerősökbe ütközöm, akik Törökországból tértek épp haza, vagy éppen oda készülnek. Nagyon úgy néz ki, Törökország (talán Olaszországgal együtt) viszi idén a prímet a nyaralások terén. Gondolom nagy szerepet játszik ebben a nyaralás ára is. Nekünk is ez volt az egyik legfőbb paraméter a választásnál, ezért barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy idén „lasztminit”-be utazunk. Egy pénteki napon nekivágtunk a pozsonyi utazási irodák feltérképezésének (személy szerint a saját tervezésű nyaralásokat jobban szeretem, idén azonban a körülmények miatt erre nem volt idő), arra is felkészülve, hogy ha kell, azonnal is indulunk (végül nem azonnali indulás lett belőle, 3 napunk is maradt csomagolni). Rászántunk egy egész napot, éppen ezért egy kis fejvakarással próbáltam megemészteni, hogy már az első irodában megvettük az utat. Az előző hetek alatt eléggé feltérképeztem a net segítségével az árakat ahhoz, hogy tudjam, az 550 euró / fő (11 nap, repülővel, 3*+, teljes ellátással) alulról nem nagyon „überelhető”. Lelkiismeretem azért nem hagyhatta ki, hogy legalább utólag körbejárjam a többi kipécézett helyet és megbizonyosodjak róla, ettől olcsóbban nem jutunk el tengerhez (Horvátországot előre kilőttük). Tehát az uticélunk Icmeler városka, szállodánk a Gölmar Beach (annyit tudtam róla, hogy a szállodát a tengertől egy medence választja el), utaztatónk pedig a Hydrotour (a levegőben pedig a Seagle Air) lett.

A nagyok szerencséje/átka

Az utóbbinak azért eléggé örültem, mert ha már utazási irodával megyünk, válasszuk az egyik legismertebbet a hazai kínálatból, abban a reményben, hogy nem hagynak kinn. Az eszembe sem jutott, hogy már a célba sem jutunk el zökkenőmentesen. A legtöbb charter-járathoz hasonlóan mi is éjszaka repültünk, elhanyagolható késéssel. A gondok inkább a levegőben kezdődtek. Akkor kezdtünk el összeesküvés-elméleteket gyártani, amikor egy jobb oldalon ülő pár már negyedszer látta a holdat a saját oldalukon. Nem kellett sokáig spekulálnunk, a pilóta ugyanis pár perc múlva bemondta: a török Dalaman reptér helyett egyelőre a görög Theszalonikiben szállunk le, mivel nem kaptunk belépési engedélyt Törökország légterébe.

   

Az elkövetkező öt órát aztán már laza pihenéssel töltöttem a reptér egyik terminálján. A 150 Szlovákiából jött utas ekkor már fokozott érzelmi állapotban volt, ugyanis senki sem osztotta meg velünk, hogy mi a gond és mikor mehetünk tovább. Kedélyes atmoszféra uralkodott, egy ügyvéd már a névjegykártyáit osztogatta, egy másik utas forradalmat szított, egy harmadik szervezte a társait a hazautazáshoz, egy negyedik tízpercenként elméletekkel látott el minket a történtekkel kapcsolatban (nincs kifizetve a díj, stb.), egy ötödik ezt már Pozsonyban tudta hogy így lesz, egy hatodik a hazai sajtót tájékoztatta, én pedig nem ismertem magamra, hogy higgadtan bepakolt könyveim egyikét olvasom a háttérben. Kivételesen elég hamar tudatosítottam, hogy ha felspanolom magam, eredménye akkor sem lesz. A hangulat akkor hágott tetőfokára, amikor három órával a leszállásunk után előjött az utazási iroda küldötte (akiről mellesleg kiderült hogy velünk egy gépen utazott). Már ekkor sokaknak szimpatikussá vált, mivel tudatosították, hogy eddig le sem bagózott minket. „Nem lehet, még alszik” volt a válasza arra a kérdésre, hogy miért nem hívja fel az iroda tulajdonosát. Ezzel végleg mindenki szívébe zárta magát az elkövetkezendő 11 nap erejéig. Végül hét órás késéssel a szállásra értünk, intermezzónk igazi okát azonban máig sem tudtuk meg.

De mivel hazaérkezésünk után kicsit érzékenyebb lettem ezekre az információkra a hírekben is és ennek köszönhetően láttam, hogy nem voltunk egyedül. Majdnem naponta hallani félnapos késésekről, ezek majdnem minden esetben a Seagle Air-hez voltak köthetők. Hasonló élményen mentek keresztül az elmúlt hetekben turisták százai, köztük Bugár Béla is 🙂 Köszönhető ez természetesen a nyereséghajhász hozzáállásnak is, aminek köszönhetően a charter-járatok majdnem szünet nélkül repülnek és egy 10 órás késés természetszerűen további járatok késését vonja maga után.

Maga a nyaralás

Tartott azért egy pár napig, amíg a kellemetlen élmény elpárolgott a fejekből, én mondjuk csak akkor emlékeztem vissza már rá, amikor valaki utastársaink közül előhozta. Furák vagyunk mi emberek, nyaralni megyünk, aztán egy kellemetlen élmény és tönkretesszük üdülésünket. Ami a minőséget illeti, azt kaptuk amit vártunk, tiszta, klimatizált szoba, napi takarítással és törölközőcserével, teljes ellátás, közeli tenger, ezeket a följebb belinkelt fényképalbumomon is vissza lehet ellenőrizni (a krónikus panaszkodóknak azért a szálloda, illetve az utazási iroda állandóan szolgáltatott indokot az elégedetlenségre, első este pl. a személyzet meggyőzött minket, hogy a teljes ellátásba nem tartozik a vacsora itala, ami azért szerencsére gyorsan tisztázódott).

Azt mai napig nem értem, hogy miért volt cca 22 fokos a tenger. Icmelerben ugyanis már hetek óta 40 fok dúlt és az öböl is majdnem teljesen zárt volt. Egyetlen logikus magyarázatként a közeli kisebb kikötő szolgált, úgyhogy ebben is maradtam magammal. Utastársaink aktívabbja elsétált pár kilométerrel arrébb és állították, hogy ott 4-5 fokkal melegebb a víz. Ezt sajnos nem tudom igazolni, a nyaralás nagy részét ugyanis vízszintes helyzetben töltöttem. Legnagyobb kritika kísérőnket az ígért homokos tengerpart hiánya miatt érte, de annyival elintézte a dolgot, hogy márpedig ő kijavította a katalógus vázlatában aprókavicsosra. Kicsit ezért én is morogtam, de a még Horvátországban beszerzett tengerjáró úszócipőm segítségével leküzdöttem ezt az akadályt is.

Török partnere (Turned Travel) segítségével a Hydrotour több fakultatív kirándulást is felkínált nekünk, Efezosz, Pamukkale, Rodosz, Dalyan, stb. Mindegyikük egész napos kirándulás volt, de mivel az első kettő 4+4 óra buszozással járt volna, nagyon gyorsan lemondtunk róla, maradtunk a 2+2-es Dalyannál, meglátogatva a líkiai sziklasírokat, elhajóztunk a Dalyan deltán a a careta careta teknősök tojásrakó helyére, az Istuzu tengerpartra (ami már a Földközi -tengeren van, és itt a víz már elég meleg volt, nyílt tenger ellenére), valamint megmártóztunk egy vegyes érzéseket kiváltó sárfürdőben is. Összességében megérte a fejenkénti 32 eurót.

A legamatőrebb hozzáállást a legegyszerűbb program megszervezésénél tapasztaltam. Icmeler városától pár kilométerre van Marmaris, amelynek éjszakai élete valóban nagyon pezsgő. A kikötőhöz közel van egy utcácska, amely tele van éjszakai klubokkal, diszkókkal, ezt mi is szerettük volna megnézni. Mivel az utolsó menetrend szerinti járat éjjel 1 óra után indul onnan vissza, bejelentkeztük a csoportos útra, hogy tovább maradhassunk. A tervek szerint 5 euróért, hajóval visznek oda és hajnalban vissza bennünket. Este tíz utáni indulásunkkor már az fura volt, hogy mégis busszal megyünk, nem hajóval. De OK, a mi célunk a kései hazatérés, úgyhogy nem gond. Na de amikor Marmaris elővárosában egy hajóra ültettek bennünket, azt már kicsit hatásvadász túlzásnak éreztem. Viszont mikor megtudtam, hogy ez egy hangulatkeltő drink boat, ami két órát fog keringeni majdnem egy helyben, természetes arcszínem egy kicsit átment vörösbe, aminek a levét természetesen szlovák animátor hölgyünk itta meg kiszálláskor, amikor tessékelte vissza a csapatot a buszba, hogy most már indulunk bulizni. Ekkor már negyed kettő volt, csak a miheztartás végett. Többedmagunkkal ekkor megköszöntük a transzfert és visszavitettük magunkat a hotelbe. Másnap 50 centért és 15 perc alatt tettük meg egyedül azt az utat, ami egy nappal korábban helyi segítséggel sem sikerült két és fél óra alatt.

Hamam. A hotel bérelt rábeszélője már második nap lecsapott ránk és bepalizott minket egy török fürdőre. Mivel barátnőmnek épp születésnapja volt, egy mellékajándékként befizettem neki, de akkor már ketten győzködtek, hogy párosban is milyen élvezet. Hm. Mivel második nap volt, természetesen már le voltam égve, ezért a ronggyal történő hátszappanozás maga volt a gyönyör. De megörvendeztettek bennünket, hogy legközelebb már féláron jöhetünk.

Tip Box, Turkish Night. Az volt az érzésem az ottlétem alatt, hogy egyszerűen minden pénzbe kerül, persze ez a legtöbb üdülőhelyen így van. A török tip box azért mégis meglepett, ezzel még nem igazán találkoztam. Megtalálható mindenhol, hotelekben, éttermekben, menetrendszerinti buszokon, magánjáratokon, egyszerűen mindenhol és persze ahogy a nevéből adódik, az elégedettség díjazására szolgál. A mi filozófiánknak kicsit talán idegen, hogy a menetjegy kifizetése után még esetleg „borravalót” is adjunk. Éttermekben azért érthetőbb a dolog, itt a pincérek a legtöbbször rá is szolgáltak a hálapénzre. Majdnem minden bárban rendszeres a kulturális program, az úgynevezett Turkish Night. Első este kimondottan élveztük a török néptáncot, a pincérek táncát, Michael Jackson helyi reinkarnációjának produkcióját, talán még a vékonyderekú transzvesztitát is. Ahogy viszont teltek a napok és egyre többet látogattunk bárokat, kiderült hogy elég jól reciklálható sablonról van szó, és a helyi Jacko híresebb példaképe halálának köszönhetően a nyár végére valószínűleg egy luxuskocsival fog furikázni. A 11 nap alatt kb. 4-szer láttuk fellépni különböző helyeken.

Elképesztő tapasztalat volt szenilis fejem számára, hogy a szállodánk pincérei kb. már a harmadik nap tudták fejből az összes vendég szobaszámát a rendelésnél. Ja, és persze szlovákul, mert azért nagyrészben a Hydrotour szolgáltatta oda a klienseket. Mondtam is egyiküknek, hogy ennyi szlovák nyelvtudással is bármelyik pozsonyi étteremben szívesen alkalmazzák, mert a fővárosban három étterem kilenc pincérében nem találni összesen ennyi kedvességet. Azért hírnevükkel összhangban macho-k is voltak, barátnőmnek minden wc-látogatásom alkalmával adódott egy hódolója.

Összességében azonban elégedett vagyok az idei nyaralásssal és szívesen gondolok vissza Törökországra, végképp nem volt olyan érzésem, hogy Európán kívül lennék, sem minőségileg, sem kulturálisan. Bátran ajánlom mindenkinek, még a biztonságuk miatt aggódóknak is. Egy pillanatig nem éreztem, hogy ne lennék biztonságban, annak ellenére hogy sokat kószáltunk egyedül az éjszakában. Minőségi, bár nem olcsó szolgáltatások, gyönyörű környezet, pezsgő éjszakai élet és kiváló ételek, ha rajtam múlik, nem utoljára voltam Törökországban nyaralni.