Mottó:

„...Elhull a virág, eliramlik az élet...”

(Petőfi Sándor)

 

Április 11-e József Attila születésnapja, a magyar költészet napja. Miért választottam mottónak mégis Petőfi verssorait? Azért, mert nagyon szépek, szívet-lelket melengetőek, súlyosan igazak, és hát nem utolsósorban azért, mert idén Petőfi-centenárium van.

 

Tudom, bizonyára sok olvasó más mottót választott volna. Nem csodálkozom. A magyar irodalom tele van gyönyörű versekkel, amelyekből az értők csak nagyon nehezen tudnak választani. Súlyos elhatározás kell az életben ahhoz, hogy letegyük a voksunkat egy-egy rigmus mellett. Van úgy, hogy másnap negváltoztatjuk döntésünket, fülünkben más szólamok dalolnak rímeket, de nincs menekvés, az igazi, a szép, a valódi, csak előjön bennünk újból.

 hirdetes_810x300  

 

Életemben azok közé tartoztam, akikben a szép vers megragadt, mint a csiriz az ujjunkon. De míg a csiriz lekopik az ujjról, belőlem a szép vers nem kopott ki soha. Szeretem a verseket. Fiatalon is, férfikorban is, most is, hetvenévesen.

 

Emlékszem, a 60-as évek végén, középiskolás koromban Losoncon tagja lettem a Korunk irodalmi színpadnak. Az irodalmi színpad a losonci Csemadok keretén belül gyakorolta tevékenységét, méghozzá eléggé színvonalasan. Állandó résztvevője volt a Jókai Napoknak, az Érsekújvári Diáknapoknak, hogy a temérdek hazai előadásról ne is beszéljek. Két szerkesztett műsorukban szerepeltem, egyik a népballadák világába vezette be a nézőket, a másik pedig Madách Imre életéről és fő művéről, az Ember tragédiájáról szólt.

 

Annyira szerettem a verseket, hogy áldozatra is képes voltam érette. Emlékszem, az egyik vasárnap déli előadásra nem volt buszom a Medvesaljáról, gyalog mentem be Losoncra (45 km), ám ahogy az lenni szokott, új cipőben, ami tele lett vérrel, mire beértem. Sebaj.

 

A kedvemet az se szegte, amikor a 68-as események után a Csemadokot büntették. Kitették a Nemzeti Frontból, nemkívánatos magyar csoportosulásnak nyilvánították a Csemadok funkcionáriusait, aktív tagjait meghurcolták.

 

Én akkor harmadik osztályos voltam, új filozófiatanárt kaptunk, aki nekem az első két órán három ötöst adott. Lestem. Nem tudtam mire vélni. Akkor fordult meg Balog tanár úr hozzám való viszonya, amikor a Pravda 4. oldalán levő pártintézkedéseket lefordítottam a parancsára magyar nyelvre. Így kaptam a bizonyítványban filozófiából négyest. Megmenekültem.

 

Ez volt, de soha nem siránkoztam, a versekhez, az irodalomhoz való viszonyomat ez soha nem befolyásolta. Sőt. Sokszor fordult elő az életben, hogy előbukkant belőlem az irodalmár, a versszeretet. Barátaim, ismerőseim sokszor csodálkoztak, hogy aprólékosan ismerek egy-egy verset. Ők ezt rólam, mint építészről nem gondolták volna – mondták.

 

Nos, és ha már vall az ember, akkor valljon. Mely versek is a nagy kedvenceim? Melyek azok, amelyek ha megcsendültek fülemben, le kellett állnom a munkával, dologgal, autóval, mindennel:

 

A teljesség igénye nélkül említem őket, sorban:  József Attila – Dunánál, Vörösmarty Mihály – Merengőhöz (Laurának), Ady Endre – Héja nász az avaron, Juhász Gyula – Anna örök.

 

És persze ott van a nagy szerelmem, Petőfi Sándor verse, a Szülőföldemen, íme:

 

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

 

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel…
Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

 

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

 

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom.
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

 

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

 

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”…

 

 

Mede Géza

 hirdetes_810x300  

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 71 olvasónak tetszik ez a cikk.