Nazeeha Saeed, egy újságírónő, akit megkínoztak a munkája miatt

Nazeeha Saeed egy bahreini riporternő, aki elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy az arab tavasz idején megsértették az emberi jogokat. Később ezért a kormány bebörtönözte és megkínozta. Mivel továbbra is zaklatták és molesztálták, ezért kénytelen volt elhagyni a hazáját. Azt mondja az, ami vele történt, örökre megváltoztatta. Napjainkban a sajtó és az újságírók szabadságáért harcol.

Szlovákiában nemrég gyilkolták meg Ján Kuciak újságírót és a menyasszonyát. Az országot emberileg és politikailag is megrendítette a gyilkosság. Hogyan fogadta ezt a hírt?

Nagyon dühös voltam. Amikor olvastam a Ján halála körüli részleteket és azokat a korrupciós összeköttetéseket, amelyekről írt, haragot éreztem. Hiszen ez a munkánk, ebben gyökerezik az újságírói hivatásunk. Ján újságíróként pontosan azt tette, amit tennie kellett, és csak azért büntették meg, mert kint korrupciós emberek tevékenykednek.

   

Ön is szenvedett az újságírói hivatása miatt. Bahreinben a tüntetések idején bebörtönözték Önt.

Igen, 2011-ben az országban kitört az arab tavasz. Az emberek több szabadságot és demokráciát követeltek. Az első, amit tesz egy újságíró az az, hogy fogja a fényképezőjét és kimegy az utcára megfigyelni az eseményeket. Fotózol, beszélgetsz az emberekkel és próbálod kideríteni, miért vannak ott, mi az óhajuk, és mi miatt jöttek ki az utcára.

Én először láttam ilyesmit. A társadalom kettészakadt, én pedig jelen voltam ennél az eseménynél. Az összes anyagot feldolgoztam és annak a franciaországi szerkesztőségnek küldtem, amelyiknek dolgoztam. Az emberek az utcákon haltak meg. Természetes, hogy erről informálnom kellett, hiszen egyszeriben egy olyan Bahrein állt előttem, amilyet eddig még nem ismertem.

Kuciakhoz hasonlóan az Ön munkája is akadályozott valakit.

Fizikailag és pszichikailag is kínoztak. A testi sebek ugyan begyógyulnak, de a lelki sebek ellenállóbbak a gyógyulással szemben. 13 órán át tartottak bent egy hideg cellában. Másokat is hallottam, de nem láttam őket, mert egy kendővel letakarták a szemem.

(…)

Kihallgatásra hívták.

Nem akartam elhinni. Éppen egy sajtótájékoztatón voltam, amikor csengeni kezdett a telefonom. Felvettem, majd megkértem őket, hogy hívjanak vissza később. Erre azt felelték: „Nincs rá szükség. Te fogsz jönni“, majd letették. Hazamentem, de nagyon meg voltam rémülve. (…) Csak a szerkesztőségemet tájékoztattam, majd elmentem a rendőrségre. „Csak várjál mit fogunk csinálni azzal az újságírónővel“ – mondta két rendőrnő. A másik helyiségből sikoltozást és verést hallottam… stresszben voltam. Aztán behívtak engem.

Földhöz vágtak és rugdosni kezdtek. Kiabáltam, nem tudtam mi történik körülöttem. Két órával ezelőtt még újságíró voltam, csináltam a munkámat, most meg fekszem a földön és a cipőjüket tömik a számba. „Fogd meg, és hallgattasd el. Ez a cipő tisztább, mint a nyelved, ami azt a sok hazugságot mondja“ – kiabálták, majd ismét betakarták a szemem, és ütni kezdtek. Megalázó volt.

A munkájával kapcsolatban egyáltalán nem tettek fel kérdéseket?

Nem, csupán megvádoltak. Később bejött egy férfi, nem láttam, hogy ki volt az, mert a szemem még mindig be volt kötve. Csupán a hangját hallottam. Közelebb jött hozzám, majd azt kérdezte tőlem: „Miért teszed tönkre az országodról kialakított képet?“. Volt egy incidens, ami nem tetszett neki. Egyik nap éppen hazafelé vezettem, amikor azt láttam, hogy az utcán lövöldöznek. Az emberek futottak, a földön két halott feküdt. A rendőrök agyonlőttek két polgárt.

A szemem előtt történt, természetes, hogy meg voltam rémülve. Hazamentem, és rögtön értesítettem a szerkesztőségemet az esetről. A hírt megjelentettük. Muszáj volt, hiszen ez a munkám. Az a férfi a kihallgatáson azt kérdezte tőlem, hogy mindezt miért tettem. Szerinte annak az országnak a képét tettem tönkre, ahol ő él. Számomra pedig az tette tönkre az országomról kialakított képet, hogy a rendőrök a saját országuk polgárait gyilkolták.

13 óráig volt börtönben. Mi történt azután?

(…) Az volt az egy szerencsém, hogy amikor behívtak kihallgatásra, akkor figyelmeztettem a szerkesztőségemet, hogy mi történik, és hova megyek. Mivel nem jelentkeztem, elkezdtek keresni. Hívták a családomat, a bahreini kormányt, a francia nagykövetséget. Mindenkit mozgósítottak, hogy valamit csináljanak. „Sok ember kérdezősködik utánad“ – mondta nekem egy férfi rendőrhang, „nagyon fontos lehetsz“. Magamban köszönetet mondtam Istennek.

Elengedtek. El sem hittem. (…) Amikor hazaértem, akkor tudatosítottam, hogy a talpaim fel vannak dagadva. A kínzás során ugyanis azokat verték.  (…)

Ön az első riporter, aki úgy döntött, hogy beszélni fog az esetről. Panaszt tett a belügyminisztériumon.

Amikor elengedtek és hazafelé vezettem, a rabtartóm szavai csengtek a fülemben: „ami történt, az kettőnk között marad“. Kiabáltam. (…) Akkor döntöttem úgy, hogy az egész világnak kikiabálom, hogy mi történt.

(…) A szerkesztőség vásárolt nekem egy repülőjegyet, és rögtön Franciaországba utaztam. Bahreinben nem maradhattam tovább. Három, a sérüléseim fotódokumentációját tartalmazó jelentésem volt a történtekről. Nem volt elég. Három hónap után hazatértem, és láttam, hogy a panasztételem és a bizonyítékaim ellenére az ügyben nem történt előrelépés.

Bíróságig vittem az ügyet. Jelen volt a média, az esetem az egész világon ismertté vált. Végül azonban a nemzetközi nyomás sem segített. A bahreini kormány mindent felhasznált ellenem. Azt mondták, hogy nincs érvényes újságírói igazolványom, az orvosi jelentéseim pedig nem számítanak elégséges bizonyítéknak. (…)

A további nyomás miatt elhagyta az országot, jelenleg pedig Franciaországban él. Volt értelme? Változtatott ez valamit az Ön esetén?

Én voltam az első személy Bahreinben, aki bíróság elé vitte és nyilvánosan megnevezte a kínzóit. Annak ellenére, hogy máig nem ítélték el őket, a kormánynak nagyobb a félelme.

Az esetemet figyelemmel kísérte a külföldi média, lehetőségem volt arra, hogy felhívja a figyelmet az újságírók sorsára az országomban, de nem csak ott. Messziről nem én vagyok az egyetlen, akivel ilyesmi történik. Sajnos ilyen esetből nagyon sok van a világon, de nekem nagyobb szerencsém volt, min Ján Kuciaknak.

Aktuality.sk, Novinárka, ktorú mučili (rozhovor)

Nyitókép:  Branislav Wáclav/Aktuality.sk