Berkesi Judit: Sohasem játszottam a szakértőt

Berkesi Judit, az MTVA sportriportere rövid idő alatt vált népszerűvé a szurkolók körében, és fogadtatta el magát a játékosok között. Nem kis munka ez: nőként a futball világában talpon maradni, hitelesnek lenni, jókora kihívás.

(…)

– Emlékeim szerint a hölgyekkel folytatott beszélgetésekben inkább a tésztaszűrő került szóba, de látom a tendenciát a női futball fejlődésével kapcsolatban. Jóllehet szenvedélyes kapcsolat fűz a futballhoz és a nőkhöz is. De külön…

– Sajnálom, hogy így gondolja, mert egyre több tehetséges lány futballozik Magyarországon is. Magam is szenvedélyesen űztem a sportágat, s büszkén mondhatom, hogy van NB I-es múltam, a László Kórház csapatában úgy húsz meccsen léphettem pályára a legmagasabb osztályban, és tagja voltam – még ha epizodistaként is – a bajnoki bronzérmet és Magyar Kupa-ezüstérmet nyerő együttesnek.

(…)

– Sohasem esett még pánikba?

   

– De, még kezdőként. Élő adásban süllyedtem volna el legszívesebben a föld alá, az interjúalany valahogy nem volt partner a beszélgetésben, leginkább igennel és nemmel felelgetett, azt sem túl lelkesen, én pedig leblokkoltam, hang is alig jött ki a torkomon, de valahogy csak kiszenvedtem magam a beszélgetésből. Borzalmas érzés volt. Azóta rutinosabb lettem, megtanultam valamelyest kezelni a szituációkat, de az élő adás varázsa, hogy bármikor bakizhatsz, bármikor jöhet egy holtpont.

– Bernd Storckkal, a nemrég menesztett labdarúgó szövetségi kapitánnyal mindig úgy beszélgetett, a legélesebb szituációkban is, a legnagyobb győzelmeink és legfájdalmasabb vereségeink után, mintha épp azt dumálnák meg, hová menjenek kempingezni.

– Bernd Storck keveseket engedett közel magához. De nekem egy rossz szavam sem lehet rá. Úgy éreztem, hogy engem valamiért elfogadott, pontosan tudom, hogy jelezte volna, ha gondja, baja lett volna velem. Mindig éreztem rajta a feszültséget, akár győztünk, akár kikaptunk. Sokszor figyeltem meccs közben, hiszen ott álltam a kispadok közelében, láttam rajta, ahogy átéli a meccset, ahogy reagál a különböző szituációkra. Olykor odaszólt segítőjének, Andy Möllernek, aztán nézte fürkésző szemmel a pályát, ilyenkor próbáltam kitalálni a gondolatait. Büszke vagyok rá, hogy mindig partnerként kezelt.

(…)

– Úgy gondolja, önt komolyan veszik a magyar futballedzők, amikor odaáll egy vesztes bajnoki meccs után és a tolódásról, a lescsapdáról, a követő emberfogásról kérdezi őket?

– Sohasem játszottam a szakértőt, de mindig igyekeztem szakmailag is felkészülni a munkára. Ennek a pályafutásnak az a kulcsa, hogy elfogadtassuk magunkat akár nőről, akár férfiról van szó. Egy kezdőre mindig furcsán néznek, talán nem is veszik igazán komolyan. Hosszú idő, két-három év kell ahhoz, hogy partnerként kezeljenek. Fontos, hogy minél többet legyél a sportolók között. Így voltam ezzel én is, rengeteg anyagot csinálhattam magyar sportolókkal, és bevallom, ezt élveztem a legjobban, ott lenni a helyszínen, a történések sűrűjében, ahol igazi atmoszféra veszi körül az embert. Ez persze nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretném a műsorvezetést, ami egészen más műfaj, épp ezért izgalmas.

– Annyi szép munka van, énekelhetne bárban, dolgozhatna szövőgyárban, működtethetne körhintát, de ön inkább megmártózik a futball világában.

– Hihetetlen sok élményt kaptam a futballtól, a sporttól, mégsem nevezném magam szakbarbárnak. Sohasem fogom elfelejteni a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságot, a franciaországi bejelentkezéseket, a lelátó eksztázisát, a Himnusz elénekelése utáni fél másodperces szünetet, az utána feltörő „Ria, ria, Hungária!” rigmust, azt a pillanatot, amikor éreztük, itt és most bármi megtörténhet.

nemzetisport.hu – A mezőny legjobbja – interjú Berkesi Judittal 
fotó: nemzetisport.hu/Tumbász Hédi