Bajtársak jóban-rosszban: Növekvő orosz jelenlét Szíriában

Egyelőre még nem látni mihez vezet Vlagyimir Putyin orosz elnök azon lépése, hogy megnövelte a Szíriában állomásozó orosz katonák számát. Ezzel párhuzamosan felbukkant az a hír is, miszerint iráni katonák is megjelentek az arab országban. Mit jelentenek Iránnak és Oroszországnak az Aszad-kormányzat megerősítésére tett erőfeszítései?Ez jelentheti a szíriai válság megoldásának a kulcsát, ami hosszabb távon mérsékelheti és végső soron akár megszüntetheti a menekültválságot? Vagy ezzel a lépéssel tovább eszkalálódik a négy éve tartó szíriai fegyveres konfliktus?

A Körkép mai cikkében elemzi, hogy mi vezetett a megnövekedett orosz katonai jelenléthez Szíriában. Megvizsgáljuk azt is, hogy az elmúlt hónapokban milyen diplomáciai „offenzívába” kezdett Moszkva a Közel-Keleten, és mik a hátulütői az orosz katonák Szíriába való küldésének.

Óvatos tapogatózások

Ha valaki idén figyelemmel követte a közel-keleti híreket és azon belül is a Szíriából érkezőket, különös dologra lehetett figyelmes:  Oroszország Bassár el-Aszadal kapcsolatos magatartása mintha megváltozott volna a nyáron. Ez nem feltétlenül azt jelentette, hogy az orosz vezetés elfordult volna a sokáig „utolsó közel-keleti helyőrségének” tartott arab országtól. Sokkal inkább azt, hogy igyekezett felvenni az ellenzékkel is a kapcsolatot és a négy éve tartó polgárháborúra egyfajta politikai megoldást találni.

A szíriai elnök távozását persze nem elfogadták volna el, mint ahogy a tartúszi kikötő esetleges elvesztését sem. Viszont már sokkal rugalmasabb álláspontot képviseltek és hajlandóak voltak a korábban terroristáknak titulált ellenzékkel is  tárgyalni.

Ennek első jele volt, hogy január 28-án – majdnem  egy évvel a kudarccal teli Genf-II találkozó után – az orosz diplomáciának sikerült egy asztalhoz ültetnie a Szíriában harcoló feleket. Igaz, az ellenzéknek csak egy része jelent meg: a terrorista szervezetek (ISIS, an-Núszra Front), az iszlamista tömörülések (Iszlám Front), de a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) egyes politikai szervezetei elutasították a részvételt.

   

A távolmaradás legfőbb oka a csoportok közötti – gyakran nyílt összecsapásba torkolló – ellentét volt. Átütő sikert nem sikerült elérni, de legalább a világias szíriai ellenzéknek és a szíriai kormánynak sikerült egy tíz pontból álló tervet elfogadni, amely tartalmazta a szabad választásokat és a külföldi haderő kivonását az országból.

2015. április 6. és 9. között újabb forduló volt Moszkvában, ami ismét kudarccal végződött. A felek többek között nem tudtak megállapodni abban, hogy a külföldi fegyveresek elhagyják az országot; Bassár el-Aszad távozzon a hatalomból, valamint Szíria államformájáról (föderáció kérdése) sem tudtak megegyezni. Ezt követően az orosz diplomácia felhagyott azzal, hogy az ellenzék és a kormány képviselőit egy asztalhoz ültesse.

Ám más országok erőfeszítései is csődöt mondtak. Egyiptomnak sem sikerült az ellenzéki szervezeteket egy közös ernyőszervezetbe terelni; Nurszultán Nazarbajev elnök kazah május 25. és 27-e között próbálkozott a meditátori szereppel, de ezen még a szíriai kormány tagjai sem vettek rész. Ráadásul ezek után a különböző fegyveres szervezetek árulóknak minősítették azokat, akik tárgyalni merészeltek a kormánnyal és sokukat életveszélyesen megfenyegették.

Diplomáciai offenzíva 

Miután az orosz diplomácia látta, hogy ez egyáltalán nem járható út, és szembesült azzal, hogy az Iszlám Állam egyre nagyobb területeket hódít meg (Palmüra elfoglalása) Szíriában, stratégiát váltott: nem akarta közvetlenül meggyőzni a szíriai feleket, hanem azt akarta elérni, hogy az ellenzék oldalon lévő, különböző politikai és fegyveres (köztük terrorista) csoportok mögött álló regionális országok nagyobb nyomást gyakoroljanak a támogatottaikra.

Ez azt jelentette, hogy Moszkva „hirtelen” tárgyalásokba kezdett Jordániával, a Perzsa-öböl menti monarchiákkal és Törökországgal annak érdekében, hogy lehetőleg a diplomáciai megoldás és a politikai kiegyezés felé ösztökéljék az általuk szponzorált csoportokat.

Ezek közül a legmeglepőbb az volt, amikor június végén Vlagyimir Putyin Mohammed bin Salman szaúdi koronaherceg-helyettessel találkozott a szentpétervári nemzetközi gazdasági fórumon. Ez annak a tükrében meglepő, hogy a két ország között legendásan rossz a viszony, lényegében a hidegháború óta mindig egymás ellenségeit támogatták, legyen szó akár Csecsenföldről, akár Szíriáról.Korábban minden hasonló diplomáciai erőfeszítés komoly botrányba fulladt.

Most azonban  komoly előrelépések történtek. Ilyenek például az infrastrukturális beruházások, élelmiszer, biztonság, olajügyi szerződések, tudományos és technológiai együttműködések, sőt az orosz Roszatom atomerőműveket építene az országban (a szaúdi atomprogram: 16 atomerőmű megépítése a következő húsz évben).Rijád cserébe összesen tíz milliárd dolláros befektetést eszközölne és kölcsönt adna Oroszországnak, ami jól jöhet az orosz gazdaságnak ilyen alacsony olajárak mellett.

Oroszország nemcsak Szaúd-Arábiával tárgyalt a szíriai válságról. Augusztus 18-tól Vlagyimir Putyin találkozott II. Abdullah jordán királlyal, Fattah asz-Szíszi egyiptomi elnökkel és Mohamed bin Zajed al-Nahjan emírségi koronaherceggel. Iránnal pedig már korábban folytak titkos megbeszélések.Valószínűleg a katonák lépésről már akkor megegyeztek, amikor Kásszem Szulejmáni, az al-Qudsz Erők (az iráni Forradalmi Gárda külföldi különleges erőinek) parancsnoka Moszkvában találkozott Vlagyimir Putyinnal.

Ráadásul Moszkva azt is „eljátszotta”, hogy már annyira nem is ragaszkodna a szíriai elnökhöz, csak találjanak végre megoldást a szíriai helyzet. Szeptember 4-én Putyin azt nyilatkozta, hogy Aszad „hajlandó megosztani a hatalmát az ellenzékkel és parlamenti választásokat tartani.” Ez azt az üzenetet közvetítette, hogy Oroszország már nem érdekelt annyira abban, hogy a szír elnök hatalmon maradjon, és végső soron a rendszerváltásba is hajlandó belemenni.

Ha nem megy szép szóval… 

Utólag azonban könnyen lehet, hogy Moszkva soha nem akarta elhagyni szövetségesét, hanem inkább megerősíteni a közel-keleti pozícióit. Oroszország augusztus végén „növelte a tétet”: a helyi arab források szerint kb. 800-1000 orosz katona érkezett Szíriába, akik jelenléte körül sokáig nagy volt a csend, de a katonák túl sok közös képet tettek fel a közösségi oldalakra, valamint előkerült egy hangfelvétel, amelyben állítólag oroszul beszélnek egy páncélozott személyszállító belsejében.

A katonákkal együtt páncélozott járművek (BTR-82A, T-90-es harckocsi), repülőgépek (állítólagos MiG-31-ek), drónok és tengeralattjárók (Dmitrij Donszkoj TK-20) is érkeztek. Ezzel párhuzamosan a Latakia városa mellett lévő Dzsablahban hozzáláttak egy ezer fő fogadására alkalmas katonai bázis és repülőtér létrehozásához.

Az elemzőket és szakértőket most az foglalkoztatja, hogy milyen célból növelték az orosz jelenlétet. Önmagában ugyanis az, hogy orosz katonák vannak jelen Szíriában, egyáltalán nem számít újdonságnak. Egyrészt 1954 óta Szíria a szovjet/orosz fegyverek legnagyobb vásárolója a Közel-Keleten, és így számos szovjet/orosz (de magyar és csehszlovák) katonai szakértő is kiment az arab országba.

Másrészt 1971-ben kisebb haditengerészeti bázist hoztak létre Tartúszban, amelynek jelentősége azután növekedett meg, hogy 1976-ban Anvár Szadat bezáratta az alexandriai bázist. 2005-ben Oroszország elengedte Szíria hidegháború alatt felhalmozott államadósságának kétharmadát – 13,8 milliárd dollárból mintegy 9,4 milliárd USD-t – és cserébe szerződést írtak alá a kikötő felújításáról és kibővítéséről. Habár elterjedt a hír, hogy 2013-ban az oroszok elhagyták a létesítményeiket, de idén augusztusban ismét nagy volt az aktivitás.

Véleményem szerint az orosz katonák ilyen kevesen konkrét harci cselekményekben, legfőképp támadásban aligha vettek még részt. Talán csak ellenőrzőpontok és fontosabb létesítmények közül végezhetnek őrző-védő feladatokat. Ezenfelül ők végzik a szíriai haderő kiképzését és tanítják őket az újabb generációs orosz fegyverek használatára.

Természetesen az Egyesült Államok és szövetségesei sem hagyták szó nélkül az orosz lépéseket. John Kerry külügyminiszter aggályának adott hangot, hogy az orosz intervenció „ csak tovább eszkalálhatja a konfliktust Szíriában”. Ezenkívül, mivel az orosz repülőgépek a Fekete-tenger–Bulgária–Görögország–Szíria útvonalat használták, Washington „megkérte” az érintett országokat, hogy ne engedjék át az orosz gépeket. Ezt leszámítva ugyanakkor nem volt komolyabb ellenvetés az Egyesült Államok részéről. Sőt, mintha hallgatólagos elismerné a határozottabb orosz fellépés fontosságát és szerepét és ezzel leveszi ezt a terhet az Egyesült Államok válláról, ahol most inkább az elnökválasztással vannak elfoglalva.

Úgy néz ki, hogy nem Oroszország az egyetlen, aki segítséget küldött Aszadnak. A legfrissebb információk szerint ugyanis Irán szintén katonákat, egyes meg nem erősített információk szerint 1000 Forradalmi Gárdistát küldött Szíriába. Nem elképzelhetetlen, hogy ezek konkrét támadásokban is részt vettek/vesznek. Egyes hírek szerint a Hezbollahhal karöltve a Golán-fennsík, Zabadani környékén és a libanoni határnál csaptak össze különböző fegyveres – köztük terrorista – csoportokkal.  A libanoni szervezet fegyveres szárnya már 2012 óta küld harcosokat az arab országba, de ezt csak 2013-ban ismerték el. A Hezbollah leginkább azokat a falvakat védik, ahol síiták és libanoniak laknak, de részt vesznek konkrét  hadműveletekben is: a Qalamoun-fennsík környékén, amely az ellátási útvonalak szempontjából stratégiai fontosságú, hiszen összeköttetést biztosít a libanoni Bekaa-völgy és Damaszkusz között.

Kockázatok és mellékhatások

A mélyülő orosz szerepvállalásnak, főleg az egyre több katona küldésének komoly akadályai és hátulütői is vannak. Először is, az orosz haderő nemcsak az Iszlám Állam és a militáns terrorista szervezet ellen harcolna, hanem a többi, Nyugaton csak „mérsékelt ellenzéknek” tartott szervezet ellen is.

Putyin így lényegében az Egyesült Államokkal való közvetlen konfrontációt is kockáztatja. Washington augusztusban bejelentette, hogy az amerikai légierő az Aszad-rendszer légitámadásai ellen is megvédi az általa kiképzett „mérsékelt felkelőket.” Főleg azokat, akiket az 500 millió dolláros  csúfos véget ért amerikai-török program keretében képeztek ki. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy az amerikai gépeknek az oroszokkal kell majd megküzdeniük, ami egy ilyen feszült nemzetközi légkörben ez komoly következményekkel járhat.

Másodszor, Oroszország most nem engedheti meg magának, hogy a kelet-ukrajnai válsággal egy időben egy másik konfliktusban is komolyabb szerepet váljon. Az orosz lakosság messze nem támogatná Moszkvát olyan mértékben, mint Ukrajna esetében, hiszen az orosz határtól távol kellene az orosz katonáknak harcolniuk. Ráadásul abban a régióban, ahol eddig minden amerikai és nyugati beavatkozás kudarcot vallott. Sokak fejében már felvetődött ugyanis egy újabb „afganisztáni intervenció” rémképe, ami sok orosz katona halálával, megroggyant gazdasággal és Putyin hatalmának összeomlásával járna.

Végül pedig a harmadik ok maga az ISIS. Habár Moszkva eddig is az Iszlám Állam célkeresztjében volt, mivel az általuk „eretneknek” tartott alavitákat és „istentelennek” nevezett Aszad-rendszert támogatta, de ha valóban összecsapnának az orosz katonák a terroristákkal, akkor az sokkal nagyobb megtorlást eredményezhet Oroszország területén.

Habár 1990 óta lecsendesedett a terrorhullám, sokak szerint ez csak azért van, mert a kaukázusi terrorszervezetek most a Közel-Keletre összpontosítanak. Ezenfelül Szíriában olyan érdekes helyzet is előállhat, hogy oroszok fognak harcolni oroszok ellen. Az ISIS-nek ugyanis kb. 2200 orosz állampolgársággal rendelkező fegyverese van, akik főleg dagesztániak, csecsenek, ingusföldiek, de  orosz etnikumúakat is találni a soraikban.

Újra itt van… 

Függetlenül az orosz csapaterősítés kimenetelétől már most egy dolog biztosra vehető: Moszkvának, dacára a nyugati embargóknak és elszigetelési kísérleteknek, a Földközi-tenger keleti és déli részén folytatott nagyon intenzív politikája beérte a gyümölcsét. Ebből a szempontból a 2015-ös esztendő különösen eredményes: újabb katonai támaszpont Cipruson; az egyiptomi-orosz kapcsolatok elmélyülése, gazdasági egyezmények sora Jordániával; Szaúd-Arábiával és Törökországgal; az iráni atommegállapodásban tanúsított orosz szerepvállalás; a líbiai helyzet megoldására tett erőfeszítések; valamint az iraki és algériai fegyverszállítmányok, ezek mind ennek a közel-keleti diplomáciai hadjáratnak a legfőbb ismérvei. Szíria ezek után igazából”csak hab a tortán”.

Kétségtelen, hogy Moszkva ismét olyan tényezővé vált a Közel-Keleten, amilyen legutoljára a Szovjetunió összeomlása előtt volt. Sőt, az is lehet, hogy ez a kezdete az Egyesült Államok felváltásának a régióban, hiszen a mostani menekültválság kiváltó oka egyértelműen Washington – és az egész Nyugat – Szíria politikájának kudarcaként fog bevonulni a történelembe.

Krajcsír Lukács

Forrásokat megtalálod a cikkben

Előzmények:

Unokáink sem fogják látni – A “kalifátus” kultúrarombolása Közel-Keleten

Vér és homok: A “kalifátus” tombolása Líbiában

A vörös vonalon túl – A vegyi fegyverek bevetése Szíriában 

A meglepett oroszlán – Izraeli légicsapás Szíriában 

Szíriában a helyzet változatlan

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat.